Bak játszmák A Bak oltárán három szó áll: Idő, Pénz, Teljesítmény. Ezek a Bak házi istenei. Ezért aztán megköveteli, hogy e Háromságot környezete is fétisként tisztelje, s hogy élő áldozatként önfeledtségüket, spontaneitásukat és az érzelmeknek való alárendeltségüket helyezzék az oltár elé. E kívánsága azonban csak a legritkább esetben teljesül maradéktalanul. A Bak tudattalanja ugyanis gondosan olyan partnert, barátot, munkatársat választ, aki más, léhább istenségeket szolgál - s ezzel nyomban a kezdetüket is vehetik a Bak játszmák. Az Idő Istenséget pontatlansággal és lekésett határidővel lehet megsérteni. Egy ügyes Bak játékosnak tehát nem kell mást tennie, mint precízen úgy kijelölnie egy határidőt, hogy az gyakorlatilag teljesíthetetlen legyen. A másik fél ennek következtében szükségszerűen elkésik vagy nem teljesít időben, a Bak pedig (belül titkos, önelégült mosollyal) összevonhatja szemöldökét, s végeérhetetlen leckéztetésbe foghat. S míg monoton, színtelen hangon elősorolja a vétkeket, a vétkek okát és minden lehetséges következményét, addig az áldozat mélyen leforrázva csak ül, hallgat, és szégyenében legszívesebben a föld alá süllyedne.

Ez az "Iskolamester" vagy "Bűnlajstrom" játszma, amely gyakran intézményes keretek között folyik (gondoljunk csak például a felsőoktatási intézményekben az egy vizsgaidőszakra kirótt kötelező olvasmányok mennyiségére). A Pénz Istenség a Baktól beosztást, visszatartást és puritánságot követel. Ez a környezetéből igen hamar kiváltja a "Számkombináció" elnevezésű játszmát, vagyis azt, hogy hogyan, milyen trükkökkel lehet egy Bak személyből az általa léhának és feleslegesnek ítélt célokra pénzt kicsiholni (ehhez ugyanis legalább annyi - ha nem több - leleményességre van szükség, mint egy széf számkombinációjának feltöréséhez). Bak sorskönyvek A harmadik istenség, a Teljesítmény hódolata (egyes vidékeken Előmenetel vagy Önépítés néven is tisztelik) már olyan léptékű, hogy az adott személy élet-forgatókönyvét is alapjaiban átírja. A Bak születésétől fogva e sorskönyv betűi szerint él. Ennek címe lehet: "Köztéri szobor", "Állami temetés", "Intézményi névtábla" vagy a " A szakma doyenje".

E matricákkal nincs is semmi baj, a gond ott kezdődik, amikor a Bak nekifog mások élet-forgatókönyvét megírni. A munkatársét, a partnerét, a gyermekét. Mert úgy gondolja, ő ebben professzionális (ehhez egyébként nem is fér semmi kétség). Csakhogy ilyenkor egy lényeges elem alapvetően kimarad a számításából: a másik ember organikus lénye, eltérő személyisége, amely lehet hogy más, kacskaringósabb és kevésbé betonozott úton haladna az életben, akár még úgy is (uram bocsá') hogy maga sem tudja, hová lyukad ki a végén. Mivel azonban az adott házi (munkahelyi, állami) istenségnek hódolni kell, a Bak számára csak egy út van: az előre megszabott irány, az egyenes. Ezért aztán nem győz csodálkozni, amikor társai, barátai, gyermekei a legváratlanabb pillanatban se szó, se beszéd faképnél hagyják (mert vitatkozni, ugye, azt nem lehet vele, lásd "Iskolamester").

Ilyenkor a Bak - még egy megvető pillantást vetve a mellékösvényen menekülők felszabadult, vidáman ugrándozó alakjára - keserűen és magányosan folytatja útját, s ezt mormolja maga elé: "Ezek is lemaradtak. Hiába, no. Én vagyok a legjobb. Senki nem tud velem lépést tartani. Nehéz is a sorsa annak, aki tökéletes." Ám eközben hátizsákja észrevétlenül újabb teherrel lesz súlyosabb: a szökevények iránta érzett bűntudatával és lelkifurdalásával ("Pygmalion" vagy "Doktor Higgins" sorskönyvi játszmák). A Baknak csupán egyetlen fixa ideát kell elvetnie ahhoz, hogy játszmái és sorskönyve gúzsából kiszabaduljon (és hogy abból környezetét is kiszabadítsa). Ez annak belátása, hogy a Tények és az Igazság nem a legelső dolgok az életben. Mert van valami, ami még ezeknél is fontosabb és lényegibb - igaz, hogy az alapjaiban meghatározhatatlan, irracionális, nem jósolható és nem tervezhető. Úgy hívják: szeretet.