Vízöntő játszmák

A Vízöntő felnőtt korában is tisztán hallja belső Gyermeki Hangját, amely folyvást arra biztatja: "Szállj ki!" Ha teheti, nyomban meg is teszi. Így aztán, ha belép valahová, (a valóságban és képletesen is) azonnal a vészkijáratot keresi. Mikor meglelte, nyugodtan letelepszik: már nem fenyegeti semmi veszély. Ha nem tetszik valami, egyszerűen felpattan és kirohan az ajtón. Ez képezi a "Vészkijárat" nevű játszma alapját. Ennek kissé hosszabb változata a "Vadon szava", amelyben az ifjú (vagy örökifjú) Vízöntő ártatlan szemmel így szól: "Szelídíts meg!".

Partnere mélyen meghatódik, hogy egy ilyen nemes, macskaléptű vad a kedvéért lemond a szabadságáról. Elhatározza, bármit megtesz, hogy kárpótolja ezért a veszteségért. A széltől is óvja, a tenyerén hordozza, lesi minden szavát. A másiknak azonban egy idő után mindez kezd a terhére lenni. Ekkor jön a játszma csattanója, amely így hangzik: "Nem akarok mást, csak önmagam lenni. Hát nem látod, hogy már levegőt sem hagysz venni?".

Esetleg röviden: "Te úgysem érthetsz meg soha. Szervusz." Ezzel a Vízöntő kisétál azon a bizonyos "Vészkijárat" feliratú ajtón, örökre. Egy kapcsolatban történhet ez két hónap, két év vagy két évtized elteltével, a lényeg csupán az, hogy úgy érje a partnert, mint derült égből a villámcsapás. Vízöntő sorskönyvek A Vízöntő nők fejében gyakran így szól az Apai Hang (biztató szemhunyorítással kísérve): "Légy férfi!" Az ilyen lányok és asszonyok azután előszeretettel vágatják rövidre hajukat, hordanak ormótlan bakancsot és terepszínű nadrágot, s cserélik retiküljüket túlméretezett férfi aktatáskára. Belőlük lesznek az extrém sportok női bajnokai, illetve bármibe fogjanak is, a róluk szóló kommentár rendre a "férfiakat is megszégyenítő." jelzői szerkezettel kezdődik ("Tomb Raider" és "Mme Curie" sorskönyvek).

Mindkét szülőtől származhat a "Csak magadra számíthatsz" illetve az "Állj meg a magad lábán " utasítás . A Vízöntő hajadonok ez okból valósággal impregnálttá válnak a hosszan tartó kapcsolatokkal szemben, s úgy pergetik le magukról a házasulni vágyó férfiakat, mint a vízcseppeket egy holland vitorláskabát. Ha a szülői programozás ellenére titokban mégiscsak a házasság felé kacsingatnak, akkor kezdetét veszi a "Makrancos Kata" sorskönyvi manőver, melynek csattanója - ha a kérők között akad a kiszemelt arához mérhetően makacs jellem - még akár az anyakönyvvezető előtt elrebegett "igen" is lehet. A fenti szülői hangok indítják a "Préri magányos hőse" sorskönyvi játszmát, amely k ifejezetten a férfi Vízöntők sajátja.

Alapja a "Menj oda, bonyolódj bele, aztán lépj le!" mintázat. Mindnyájan ismerjük a western filmek hallgatag hősét, aki felbukkan a semmiből, ripsz-ropsz végez a rosszfiúkkal, talpra állítja az alkoholista sheriffet, megtanítja a csőd szélén álló derék farmert a gőzeke használatára, s annak gyönyörű, hajadon lányát is kiszabadítja a vad komancsok kezéből. Ám mikor már mindenki a szívébe zárta, s épp a városka díszpolgárává választanák, egy hajnalon - köd előtte, köd utána - örökre ellovagol. Az ilyen hős, amerre jár, könnyes szemeket és összetört szíveket hagy maga mögött. Ami azonban örökre vele marad, az a kötöttségektől való mindenek felett álló irtózása. Öregen belőle válik a különc, a freak , a vén hobó, aki rozzant lakókocsiján vagy kipingált Harley-Davidsonján fáradhatatlanul rója az élet perifériáján húzódó kátyús dűlőutakat ("Ördögszekér"). Nem kevésbé látványos a mindkét nembeli Vízöntők által kedvelt "Houdini" sorskönyvi játszma. Ennek főszereplői oly elképesztően és reménytelenül bonyolódnak bele kibogozhatatlan magánéleti, munkahelyi, jogi vagy politikai helyzetekbe, hogy attól egy cirkuszi szabadulóművészt is pánik környékezne.

A Vízöntő azonban ekkor érzi igazán elemében magát. Bámulatos ügyességgel bújik ki az őt gúzsba kötő érzelmi láncok, emberi kötelékek, jogi szorítóvasak szövevényéből, hogy aztán az érintettek ámulata vagy acsarkodása közepette derűs arccal és ruganyos léptekkel távozzék a helyszínről. A Vízöntő gyermeki prototípusa a Kis Anarchista, aki patront rak a vonatsínre és rajzszöget az óvó néni székére - mindegy, csak nagyot szóljon és minél nagyobb felfordulást okozzon. Ő a Bohóc, aki lekvárt ken az orrára, amikor másokat éppen megríkatna egy szép mese. Eközben belső hangja ezt susogja: "Robbantsd szét! Tedd tönkre!" Felnőtt korában e Vízöntő típus a patront és rajzszöget szélsőséges eszmékre cseréli, s ezek, hatásukat tekintve, messze felülmúlják a gyermekkori eszköztárat ("Szószóló", "Reformer" és "Forradalmár" sorskönyvek). A szülői utasítások és gyermeki hangok "sztereóban" szólnak mindannyiunk fejében.

Hol az egyik, hol a másik, néha pedig egyszerre mindkettő. A Vízöntő belső kórusa ezt harsogja: "Ne tűrd ezt!" Klasszikus példája az ifjú Hamlet esete, aki a fenti mondatot egy baljós éjszakán hallja elhalt atyja ajkáról. Felkerekedik hát, s addig meg sem áll, amíg a dán trónterem padlóján ott nem hever a történetben érintett összes szereplő hullája (saját magát is beleértve). Sajnos a dráma végén nem tudjuk meg, vajon a kedves papa is így képzelte-e a dolgot.

Mindenesetre az egzisztencialista kérdéseken töprengő tétova királyfinak kissé csodálkozó kifejezés ül ki az arcára, amikor a meglehetősen véres finálén végigtekint (ezzel a tekintettel ma leginkább válóperes tárgyalások után, a bírósági folyosókon találkozni). A belépő Fortinbras helyében Eric Berne minden bizonnyal ezt mondaná: "Nagy király lett volna, ha nem hallgat a szülői parancsra."