Írtatok a közösségről, és a magányról. Gyerekkoromban mindenben részt vettem, irányító alkat voltam. Mára magamra maradtam, nem vágyom semmire. Akkoriban kiábrándultam. Jó tanuló voltam, de nem ambíciózus, nem tanultam tovább, mert nem tudtam, merre tovább. A sok kudarctól mostanra meg elbizonytalanodtam végképp, hogy mi is a dolgom. Most megint gondolkodom,hogy belevágjak-e főiskolába, 34-35 évesen, de most is aggódom, hogy az arra költött pénz mennyire fog hiányozni a kasszából itthon. Mert nem olcsó, nem keresünk jól... És vajon tényleg ezt kell tennem?

Válasz

Sziasztok! A kérdésben ott a válasz! Mert vízöntők vagyunk!!!

Válasz

Igen a vízöntők a mai kialakult elembertelenedet időben, nem igazán érzik jól magukat. Nem értik mi az ami elromlott, nem találják helyüket azt lehet mondani várakozási ponton vannak. Rengeteg a tudás, amit az évek alatt összegyűjtöttek de mintha mindenki csak magával törődne, az embereket nem érdekli semmi és senki csak a saját érdekét, nézi mindenki és semmi részvét nincs, vagy alig van a másik ember iránt. Szeretnénk segíteni az embereknek, de nem fogadják el tanácsainkat, pedig állandóan megkeresnek minket problémáikkal. Mi pedig mint mindig elmondjuk, mit lehetne, vagy lenne jó, de egyszerűen elmegy a fülük mellett és még csak meg sem érinti őket . Ez bizony komolyan bánt minket és tehetetlennek érezzük magunkat. A hogyan tovább kérdése ott motoszkál bennünk várunk valamire, mintha tudnánk, hogy valami készül bár nem beszélünk róla, mint mindig nem merünk megnyílni semmi olyan irányzatnak mely segítséget jelenthetne, az állandó óvatosság teljes vagy részleges lezárást eredményez nálunk. Azt mondjuk, és ezt hittel tesszük, ha feladatunk van vagy lesz, akkor megfogjuk kapni egyenesben onnan és attól, akiben teljes szívvel lélekkel hiszünk és ez nem más, mint a teremtő Atyánk. Ezek az Én meglátásaim és érzéseim nem biztos, sőt mivel nem vagyunk egyformák csak azonosak, ezért mindegyikünknél másként jelentkezhetnek bizonyos érzések, de az alapok és a tudásunk valahol egyezhetnek, és találkozhatnak . A hogyan tovább kérdés a mi esetünkben bizony komoly lelki bizonytalanságot okoz és próbáljuk megtalálni a hasonló gondolkodású embereket, bízva abba talán segítenek nekünk eligazodni ebbe a zűrzavarba.

Válasz

Régebben olvastam vízöntő jellemzést, és meg voltam győződve róla hogy egyáltalán nem vagyok olyan. Most közel a harminchoz rájöttem hogy igen, pont olyan vagyok. Nagyon igaz amit leírtál Zsuzsi. Nekem is elég nehéz volt kicsikoromban beilleszkedni. Szerettem volna ha tartozok valahova, csak nem igazán sikerült. Most meg már nem érdekel. Akikkel régebben együtt lógtam és azt hittem a barátaim, már ők sincsennek, elkerültek messzire és eleinte még írtam levelet, próbáltam tartani a kapcsolatot, de aztán feladtam. Nincs rájuk szükségem, egyedül is jól vagyok, nem kötődöm senkihez sem. Persze a család kivétel. Zsuzsi amiket leírtál teljes mértékben magamra ismertem és úgy érzem most kezdek igazi önmagam lenni, persze ha hagyják...:)

Válasz

Nagyon is illik! Rám is minden amit leírtál nagyon jól megfogalmaztad! :-) Köszi!

Előzmény

Válasz

Jaj,dehogynem:). Ennyire egyformák lennénk tényleg? Én a munkahelyemen csatlakoztam a network rendszeréhez, és nem volt időm ennyire jól írni, átgondolni. De annyira a szívemből szólsz... Tényleg nem gondoltam, hogy mi vízöntők ennyire egyformák vagyunk. Amit az együtt élésről és egyedül élésről írtál is..., és hogy nem érdekelnek az emberek mélységeikben, stb... Köszönöm. Nagyon jól megírtad.

Válasz

II. Ha kell, segítünk, de ha lehet, inkább kitérünk előlünk, kerülünk minden szemkontaktus velük, mert nekünk az egymás szemébe nézés teljesen mást jelent, mint másnak, mert ha a szembe nézünk, látjuk a szemükben azt, amit más nem lát. Nagyon kevesek képesek a szemünkben nézni folyamatosan beszélgetés közben, mintha éreznék, a veséjükbe látunk, pedig eszünkben sincs ilyen mélységekben foglalkozni senkivel mindaddig, míg meg nem kérnek erre. Igaz az is, hogy minket nem érdekel a sekélyes anyagi világ olyan mértékben, mint másokat, de az is igaz, számunkra fontos a biztonság valaki oldalán, de ha egyedül kell élnünk azzal sincs semmi gondunk mert mindkét esetben jók vagyunk, mert képesek vagyunk előre gondolkozni és felkészülni a váratlan dolgokra, de ha társunk van akkor annak is megértőnek kéne lennie, és nem hátrahúznia azzal a jelszóval ez butaság megint képzelődsz stb. Tény különleges faj vagyunk mi vízöntők, de talán azért mer ez a jel az utolsó előtti a tízen kettőből és valamilyen folyamat befejezéséhez közeledünk ami nálunk a leírtak formájában jelentkezik, és hogy kevesen lennénk?, az lehet, de azért mindig találkozunk a jegyünkben kínlódó sorstársakkal. A leírtak az Én meglátásaim és valószínű, sőt tuti, hogy nagy részben magamból indultam ki, de vannak olyanok, akikre nem biztos, hogy minden illik a fentiekben leírt jellemzésből.

Válasz

I. Való igaz sokan próbálnak kihasználni minket kisebb nagyobb sikerrel, de ha valaki, akkor mi aztán tudunk nagyon önzőek és kemények lenni. Ezt sokan úgy értelmezik, na persze ha veszik a fáradságot hozzá, hogy érzéketlenek, cinikusak vagyunk. Pedig így van, és ez sem véletlen, mert nagyon könnyen sérülünk még akkor is ha ez nem így látszik. Nehezen bírjuk a kritikát, mivel az legtöbbször sok igazságot takar, de nem tűrjük, hogy olyan vádoljon minket aki esetleg sokkal rosszabb, mint mi, csak ő nem veszi ezt észre, de az építő kritikát meghallgatjuk a változás hogyanját végiggondoljuk és egy darabig képesek vagyunk változni. Van bennünk olyan érzés, hogy valamiért mások vagyunk, de igazán, ha mélyen belegondolunk, semmi olyan nem történik még velünk és hangsúlyozom a még szócskát, ami feloldaná ezt a várakozást, hisz örökös készenlétben vagyunk, és ez az állapot egy idő után, piszok fárasztó. Vannak rossz periódusaink, amikor még a lét is fárasztó nem még a másik nyavalyáit hallgatni de igazából nagyon hamar túllépünk ezen a ponton és minden figyelmünk a másik felé fordul ha megérezzük, hogy segítségre van szüksége. Képesek vagyunk saját magunkat háttérbe szorítani csak, hogy a súrlódásokat elkerüljük, bár nálunk ezt hibának tartom mert vannak helyzetek amikor igenis fel kell vállalni a konfliktusokat, tudnunk kéne nemet mondani ha nem akarunk valamit, ezeket még tanulnunk kell, de tudni kell nálunk is létezik egy határ és ha ezzel valaki visszaél bizony nagyon csúnyák tudunk lenni, finoman fogalmazva. Tény szeretjük az embereket, mint már írtam, de ez nem azt jelenti, hogy rajongnák értük és keresnénk társaságukat, inkább a segítség szintjéig tart a kapcsolat, de szeretjük a hozzánk hasonlóan gondolkodók társaságát.

Válasz

Nekem nehéz beilleszkedni mindenhova. Gyerekkorom házibulijaiba is mindig szívesen mentem, mégsem éreztem jól magam, mert nem tudtam felszabadultan viselkedni, kívülálló voltam. Aztán felnőttként is mindig olyan munkákat élveztem jobban, ahol egyedül lehettem. Nem voltam sosem egy bunkó elutasító, de csak olyan társaságba mentem eleve, ahol jobban éreztem magam, és nem folytam bele olyan beszélgetésekbe, amik nem érdekeltek. Máig ilyen vagyok. És hát... Nincsenek barátaim. Ideig-óráig vagyok jó barátságban valakivel. Általában addig, amíg a munka- vagy egyéb kötelező dolog együtt tart minket. Ha annak vége - nem hiányzik. Nem keresem. És igen, a szüleim sem tudtak mit kezdeni velem. Van még három testvérem, egészen más a kapcsolatuk velük. És ez nekem valahol fáj is, de tudom, hogy mégsem viselném, és korábban sem viseltem volna el egy tipikus hízelgős, szeretgetős gyerek-szülő kapcsolatot. És lám..., Most így viselkedem a közel három éves kislányommal.

Válasz